(Barátnőmért)
Mély szakadék szélén állok,
s minden nap kicsit beljebb
az erdő közepe felé hátrálok.
Szeretném elérni középen a fenyőt,
szeretném érezni a napban , az erőt.
Ma már két lépést megtettem,
fenyőmet lassan közelítem.
Odaérek , átölelem,
kérem , adjon vissza nekem mindent.
Kérem a régi életem!
Sebek nélkül, fájdalom nélkül,
mert ez a szakadék így egyre mélyebb!
Nem fogok lezuhanni ,erős vagyok
magam magasra emelem.
Büszkén kihúzva kiáltom,
én vagyok , én a jelenben , múltban,
én megmaradtam , nem változtam!
Csak elveszítettem valamit,
ami azt hittem örökké enyém.
De visszakérem, követelem!
Akkor megint az életem újra élem.!
Vihar egyszer elül, lecsillapodik,
fenyőm mögött az élet csalogatva vár.
Zöldell , büszkén és délcegen,
én példaként mindenhová követem.
Büszkén , nem megrogyva lépkedem,
a bűnt nem én követtem el!
Hitvány ember és hazug
ki becsapni a másikat orvul tud!
Én hittem neki , hittem szavát,
lestem minden óhaját , vágyát.
Álnok kígyó , ki szívem mérgezte,
s lelkem a szakadék szélére helyezte!
Taszított, lökött rajtam, nem kímélt,
s leste , hogy lezuhanjak.
De ébredek s újból életbe térek.
Zöldellek újra én is mint a fenyő,
melynek ága minden évben kinő.
Új hajtást nevel , melyet az idő sem vesz el.
Nem veszi kedvét vihar, új tőt hajtani,
igen ,én magam is ezt fogom tenni!
Ha egyedül is leszek most még,
egyszer a rügy bennem is kinőhet!
Nekem is nő , teremhet a jövő!
S lassan , megfontoltan de haladok
jövőm veled maradok, nem adtam fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése