Vándorrá vált ember
Elindult, megunta eddigi életét,
hátra hagyta már porosodni, mindenét.
Semmi nem érdekelte, csak az ő célja,
bántott ,bántották talán, hallgat róla.
Ment hát, kezébe vette faragott botját,
járja most maga, végtelen , rögös útját.
Múltját kis időre szegre akasztotta ,
köpönyegét fázósan, maga köré fonta.
Cipeli keresztjét s vállán tarisznyáját,
nincs törvény,maga szabja meg úti célját.
Viharos szél fúj át szakadt ruháján,
sír is talán kicsit ,ágrólszakadt sorsán.
Elég volt, kiált hirtelen a semmibe,
vagyok a világnak , nincstelen senkije!
Nyomorult életem a földön semmit ér,
ha nem öröm,mindig bánat az ,mi kísér.
Felemeli a égféle,könnyes szemét,
keresi, felhők mögött az ő Istenét!
Elmond magában, hozzá egy miatyánkot,
tekintetével keres valahol, egy kunyhót.
Hol álomra térhet, talán meghúzódhat,
mindenki elől évekre már elbújhat.
Hisz benne ,egyszer talán mégis visszatér,
mikor elmúlik a fájdalom , lesz új remény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése