Szomorkás őszben is szerelem
A vén diófa most nem zöldell házunk udvarán,
hűset már nem ad, lehulltak a levelei.
A napfénynek már nincs nagy ereje,
szomorkás ősz lesz , ez a kezdete.
Fa alatt állok , ágait a szél lengeti,
szívembe mart a hideg reggel,
könnyeket csalt szemembe.
Állok a megsárgult avar közepén,
és még a nyárra gondolok,
mikor minden a boldogságról szólt,
a szerelemről, s mókáról, kacagásról.
S most az ősz hajnali köddel rám köszönt,
elront mindent , pedig reménykedtem sosem lesz vége.
De a változásokat megállítani nem lehet,
a vén diófa most nem zöldell , más pompát vett fel,
s nekem az őszben szintén mást kell keresnem.
A szél mókázik majd nekem, hajamat összekócolva,
a lehullott levél sárga színpompás tengerében elveszek.
Az eső pedig áztatja majd arcom , könnyeim helyett,
a szürke köd árnyruhát ölt rám, hol nem lát senki.
Szomorkás kedvem elillant a felszántott mezőn,
de a dal mely szívem mélyéről fakad ,
még szól, és még mindig a szerelemről dalol!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése