Boszorkányéj

Ács Nagy Éva
Boszorkányéj

Szájfénnyel fedték el cserepes ajkukat,
bódító zenére ,ringatózva táncot ropnak.
Körülöttük ropogva lángol ,ég a tűz,
gyülekezik körötte , minden fiatal szűz.
Mámorban égnek ,keverik, szítják a lángot,
az égbolton homályosan ragyog ezernyi csillag.
Szoros gyűrűt alkotva ,ölelik körbe a holdat,
a távolban vészesen riogva ,bagoly huhog.
Szürkül már, izzik a levegőben a vágy,
kéjesen ébred fel mély-álmából az erotika.
Mezítelen emberek elhajítják szoros fűzőjüket,
levetik a prűd elveket,eldobják beskatulyázott létüket.
Ajkukba harapva ,fűti most belülről őket a szenvedély,
nyálas csókban összeforrnak, test nedveik egyesülnek.
Arcukon pajzán vigyor , furcsa öröm, teljes kielégülés,
élvezik a mámor utolsó cseppjeit, lenyeli őket a rítus.
S holnap , holnap visszatérnek megszokott ritmusukba,
szürke ruhájukat felveszik ,s mi volt tegnap feledik.