2014. május 17., szombat

Nélküled

Ács Nagy Éva
Nélküled 

Vérem csorog , nélküled nem dobog a szívem,
elhagy minden erőm , lassan nem lélegzem.
Ölelem a semmit , a tegnapok keresztjét,
csókolom fájón , lázasan, a múlt, sebzett lelkét.
Belehaltam kicsit , a tegnapi szóba,
aszott lelkem van , hozzád jár mutatóba.
Miénk volt akkor a szenvedély a remény,
de elszállt , s vele haldoklom most én.
Emlékeimmel burkolom fonnyadt testemet,
fekete könny pereg , fekete föld majd temet.
Siratom az elszalasztott pillanatot,
könnyezem ,a kézzel már meg nem foghatót.
Összegörnyedve küzdök , lét és nemlét között,
arénában harcolok kicsit a föld fölött.
Bárgyú vigyor van , mely most kíséri lépteim,
erőltetett mosoly felétek szeretteim.
Sóhajok szállnak messzire , vérző sóhajok,
utolsó lélegzet s aztán halott vagyok.
Keresztem az örökké , hogy nem vagy nekem ,
s még mindig fáj , hiába , nem gyógyul sebem!
Megint meghaltam ,a meg nem szokott magányba,
bele , a könyörtelenül maró világba .
Mely savas lúgként teljesen szétmarta szívem,
fagyottá ,érzéketlenné tette lelkem .
Roncs vagyok ,-e világ kitaszított roncsa,
hős vagyok talán , de a magányom foglya!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése