Nélküled roncs vagyok

Ács Nagy Éva
Nélküled roncs vagyok

Vérem csorog, nélküled nem dobog a szívem,
elhagy minden erőm, lassan nem lélegzem.
Ölelem a semmit, a tegnapok keresztjét,
csókolom fájón, lázasan a múlt sebzett lelkét.
Belehaltam kicsit a tegnapi szóba,
aszott lelkem van, hozzád jár mutatóba.
Miénk volt akkor a szenvedély, a remény,
de elszállt, s vele haldoklom most én.
Emlékeimmel burkolom fonnyadt testemet,
fekete könny pereg, fekete föld majd temet.
Siratom az elszalasztott pillanatot,
könnyezem a kézzel már meg nem foghatót.
Összegörnyedve küzdök lét és nemlét között,
arénában harcolok kicsit a föld fölött.
Bárgyú vigyor van, mely most kíséri lépteim,
erőltetett mosoly felétek szeretteim.
Sóhajok szállnak messzire, vérző sóhajok,
utolsó lélegzet, s aztán halott vagyok.
Keresztem az örökké, hogy nem vagy nekem,
s még mindig fáj, hiába, nem gyógyul sebem!
Megint meghaltam a meg nem szokott magányba,
bele a könyörtelenül maró világba.
Mely savas lúgként teljesen szétmarta szívem,
fagyottá, érzéketlenné tette lelkem.
Roncs vagyok, e világ kitaszított roncsa,
hős vagyok talán, de a magányom foglya!